A keresztapa 2
kubu 2005.07.12. 17:09
2. rész
A keretapa 2
A keresztapa második epizódjának - mindamellett, hogy hűen követi az első részben már megismert szereplők életének további alakulását - elsősorban a korábbi események bemutatása tölti ki cselekményét, és emeli a filmet a klasszikusok közé.
Ám ahogy a legtöbb filmkészítő - nem is alaptalanul - tart attól, hogy a számára sikert hozó alkotást, ami adott esetben felmagasztalja és kiemeli a filmkészítők sokaságából, az előzőhöz képest kevésbé egyedibb rész követ; úgy Coppola is tisztában volt azzal a ténnyel, hogy gengszter-eposzának folytatása esetleg alááshatja a stúdióknál kiérdemelt bizalmat. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint amit az 1974-es Oscar-gálán, a legjobb rendezőnek járó díj köszönőbeszédében mondott: „(…) Charlie Bluhdorn ötlete volt. Amikor meghallottam, mondtam neki: „A keresztapának folytatást készíteni garantált bukást jelent, és mindent elveszíthetek, amit eddig sikerült elérnem.” (…) Örülök neki, hogy megpróbáltam.” Mi örülünk neki, Mr. Coppola, mi örülünk: A keresztapa második felvonása ugyanis valami hihetetlenül elegáns és professzionális.
A filmet javarészt kitöltő flashback részekben megtudhatjuk, miként vált a Corleone városban született kisfiú harminc évvel később az amerikai maffia elsőszámú emberévé. A második rész jelenkori részeiben a megtisztulás kap elsődleges szerepet, és az, hogy Don Michael miként szeretné tisztességes vállalkozássá változtatni addigi bűnözői érdekeltségeit. Ez sajnos kimerül egy elnyújtott bírósági tárgyalásban, valamint egy elégtételben, amit egyfajta fináléként a saját családjában kénytelen végrehajtani; ezzel szemben a prológus részei felüdülést jelentenek a sorozat - és a nézők - számára, mert egy olyan korba enged betekintést, amikor még csak kezdetlegesen működtek az alvilági bandák.
Az olasz bevándorlók magukkal hozták Amerikába életvitelüket és azokat a szokásaikat, amiket az óhazában, Olaszországban folytattak, így amikor az Újvilágba érkeztek, nem tettek egyebet, mint hogy ott is kiterjesztették a saját vérvonalukat.
Az előzményben érintőlegesen bemutatásra kerül kis Vito családja, és a Don Ciccio által irányított szicíliai maffia is. A századfordulós amerikai légkörben játszódó történetben annyira kiérződik a rendező családi vonala, hogy a film szinte már ömlengős érzelmekben hömpölyög, de szerencsére nem a rovására. Gordon Willis gyönyörű aranysárgában úszó képei, Carmine Coppola és Nino Rota tradicionális olasz zenéje ezt a részt, mintegy műalkotássá változtatják, melyben Vito vendettája egyfajta megtisztulást, sem pedig egy hitvány gaztettet eredményez.
A második részben szintén kitett magáért Francis és a vele együttműködő készítők, hisz a Paramount hiába tanácsolta, hogy a századelői jeleneteket forgassák a burbanki stúdióban, a rendező ragaszkodott hozzá, hogy Vito életének középső szakaszát, és a helyi Don Vitóvá való átalakulását eredeti helyszíneken, New York századelői hangulatot sugárzó utcáin vegyék fel - kerül, amibe kerül. Így is lett: a Nagy Alma néhány utcája egy hétig újra a századelőn találta magát, ahol újra a kofák és halárusok foglalták el a helyüket, valamint a kíméletlen vendetta, amely ott lebegett minden kis helyi maffiafőnök feje felett.
S hogy Francis Coppola ne hagyjon kétséget afelől, hogy milyen szervezetnek a fejét is követjük immáron két rész óta figyelemmel, egy jellegzetesen egyedi és tökéletes forgatókönyvírói húzással nyomatékosította Michael teljhatalmát, ugyanis öccsét - aki mint kiderül, elárulja őt -, szemrebbenés nélkül kivégezteti. Mario Puzo erről a nem éppen nézőcsalogató tettről eképpen nyilatkozott: "Amikor Francis úgy döntött, hogy Michael ölje meg Fredót, én azt mondtam neki, hogy ne tegye, de ő hajthatatlan volt. Tudomásul vettem, de azt ajánlottam, hogy legalább Michael várja meg, amíg a mama meghal, s csak azután végezzen a fivérével. Látszott, hogy nem engedi ki a keze közül a dolgokat, és amit kitalált, azt véghez is viszi." Erre mit lehet mondani? Hát csak annyit, hogy az első, és második rész világviszonylatban közel 800 milliót hozott, ami nem is rossz egy 32 éves filmestől, aki tényleg soha, de soha nem engedi ki a keze közül a dolgokat.
Az ifjú Vito Corleone kiválasztása egy újabb akadályt gördített a már Oscar-díjas rendező és a stúdió nagykutyái közé, ugyanis Coppola A keresztapa első részében készített próbafelvételek alkalmával meglátott valamit Robert De Niro-ban. Így történt, hogy amikor a Paramount elutasította, hogy Brando akárcsak a forgatás közelébe menjen (hisz Brando egy-egy filmjéért elkért gázsija az egekig emelkedett az évek során, amiben A keresztapa is sokat segített), Francis kitartása végül úgy hozta meg az újabb elégtételt, hogy előszedte az első rész próbafelvételei alkalmával meghallgatott, kissé rideg, ám felettébb karizmatikus személyiséget - azaz Robert De Nirót, aki végül eljátszhatta az emigránsként Amerikába érkezett kis Vito harminc éves énjét.
De Niro a szerep eljátszásához különböző fortélyokat vetett be, és Pacino-hoz hasonlóan ő is meghálálta szerepet, mely végül Oscar-díjat eredményezett a számára. A film elején még olyan problémák merültek fel, hogy Vitonak milyen kinézete legyen, és hogy olaszként viseljen-e bajuszt, vagy sem. A stúdió vezetői persze mint mindenben, ebben is okvetlenkedtek, ám Bob De Niro leleményességek köszönhetően ezt a problémát csakhamar sikerült elhárítani: „Az egészet egy pénzérmével oldottuk meg: ha fej, lesz bajusz, ha írás, nem lesz. Ezek szerint fej lett.”
A film végül tarolt az 1974 Oscar-díj átadáson (Legjobb film, Legjobb forgatókönyv, Legjobb mellékszereplő), és Keresztapa II. olyan művek elől halázta el az aranyszobrot, mint az Amerikai éjszaka Francois Truffaut-tól, Roman Polanski Kínai negyede, Bob Fosse Lennyje, és végül John Cassavetes Egy hatás alatt álló nő című drámája. És ezzel még mindig nem ért véget a történet...
|