Dogville
kubu 2005.02.02. 18:48
dán-svéd-norvég-német-finn-olasz-japán-angol-amerikai dráma
Dogville – A menedék (wiedemann) | 2003. december 12., 11:31
Már az első képsorok is arról tanúskodnak, hogy Lars von Trier fricskának szánta a Dogville-t. A Hullámtörés és a Táncos a sötétben rendezője ezúttal sem tartózkodott attól, hogy mélyre ásson: filmes kísérletet tegyen arra, hogy feltárja az emberi lélek rejtett bugyrait. Több mint 170 perces filmes eposzában kilenc fejezetben világít rá az emberi tökéletlenség ezerarcúságára, a záróakkordban pedig meghökkent a nélkül, hogy feloldást kínálna.
Grace (Nicole Kidman), a gyönyörű szökevény Dogville isten háta mögötti városában végre menedékre lel a nyomában járó gengszterek elől. A városka önjelölt szóvivőjének, Tomnak (Paul Bettany) közbenjárására a kis közösség megszavazza, hogy befogadja a nőt. Grace cserébe elvállalja, hogy mos, főz, takarít rájuk. Dogville lakói azonban hamarosan kimutatják a foguk fehérjét. Egyre többet követelnek Grace-től, aki rövidesen a városka rabszolgájává válik. Egy furcsa közösség vizsgázik a szemünk előtt emberségből és embertelenségből, ténykedésük csak és kizárólag a törékeny Grace szempontjából fontos. A bájos és egyben titokzatos idegen tükröt tart Dogville lakóinak – csakúgy mint nekünk, közösségi létformában élő embereknek – és rövid idő leforgása alatt szinte átlényegül, gyarlóságait levetkőzve testet ölt benne a jóság. Lars von Trier-t ismerve nem lehet új a felvetés, a kifejezésmód azonban más a rendező korábbi filmjeihez mérten.
Lars von Trier legújabb filmjének helyszínéül egy rendkívül izolált helyet választott, hogy elszigeteltségben bontsa ki Kocsma Jenny történetét. Úgy döntött, hogy a Dogville-t a Sziklás hegységbe helyezi. A gazdasági válság idején játszódó Dogville-t a rendező részben válasznak szánta: „Két dolog inspirált a Dogville elkészítésére. Először is, amikor Cannes-ba mentem a Táncos a sötétben-nel, néhány amerikai újságíró kritizált azért, mert az Egyesült Államokról forgatok filmet, pedig még sosem jártam az Államokban. Ez provokált engem, mert legjobb tudomásom szerint amikor a Casablancát forgatták, az alkotók sosem utaztak el Casablancába. Úgy gondoltam, ez nem volt fair, ezért akkor és ott elhatároztam, hogy csinálok még egy Amerikában játszódó filmet. Aztán meghallgattam Kocsma Jenny dalát Bertolt Brecht és Kurt Weill Koldusoperájá-ból. Csodálatos volt, és van benne egy bosszú téma, amely nagyon tetszett nekem.” Az inspirációt illetően nyilvánvaló, hogy Bertolt Brecht egyszerű, szinte lecsupaszított színháza is hatással volt a Dogville rendezőjére. Színházat látunk tulajdonképpen filmen, meglepően kevés díszlettel. A Sziklás hegység Dogville-je a szó szoros értelmében a fantázia szüleménye, igazi házak, kertek, bokrok és kutyák nincsenek a településen, pusztán néhány, a flaszterre rajzolt vonal érzékelteti a képzeletbeli határokat. Ez az első tíz percben talán zavaróan hat, később azonban megfeledkezünk róla, vagy újra és újra megmosolyogjuk Mózest, az aszfaltrajzkutyát és a gyanúsan lapos és színtelen, kétdimenziós egresbokrokat. A rendező célja bizonyára az volt, hogy ideális feltételeket teremtsen a vizsgálódáshoz, a maga valójában láttassa a kísérlet tárgyát, az embert. A Dogville valamennyi jelenetét stúdióban forgatták nagyon kevés díszlettel, ami maximális szabadságot nyújt a színészeknek, akárcsak a 70-es évek színházi tévé-közvetítései. A rendező tökéletesen dolgozik a fényekkel, hangokkal, a vágással és a zenével: eszközeit a drámai hangulat megteremtésének szolgálatába állítja. Lars von Trier igazat ad azoknak, akik megkérdőjelezik a Dogville film voltát, egyben cáfolja, hogy antifilmről lenne szó. Egy interjúban arról beszélt a közelmúltban, hogy nem vonzza látványos effektekkel dúsított „filmszerű” film, hisz ez művi dolog: a számítógép nemcsak a filmet, hanem a nézőt is manipulálja.
|