Dirty Dancing 2
kubu 2005.02.02. 18:44
amerikai romantikus dráma
Az idei nyár a folytatások, és főleg a második részek kisebb áradatát hozta magával. Megérkezett Shrek 2., és hamarosan Pókember is behálózza a hazai mozikat. Ezek az alkotások szerencsére igen jól sikerült munkák, nem hagyják cserben az első rész rajongóit. Az éremnek azonban két oldala van, azaz ahol jó dolgok vannak, ott hamarosan felbukkannak a silányabb megoldások is. Ebbe a kategóriába tartozik a Dirty Dancing második része, amellyel sokkal jobban jártunk volna, ha el sem készül.
Az eredeti alkotás az akkor csúcson lévő Patrick Swayze-vel, generációjának meghatározó romantikus filmjévé vált, sőt, a mai fiatalok számára sem ismeretlen szerelmi történet. Márpedig ha valami ilyen időtállóra sikerül, akkor előbb-utóbb valakinek eszébe jut, hogy bizony meg kellene ismételni a frenetikus sikert. Nem tudni, miért vártak éppen mostanáig a gyártó stúdiónál, de a végeredményt látva talán nem ártott volna jegelni még legalább tíz évet, hátha addigra megérett volna ez a produkció.
Az igaz történetet rejtő filmről hamar kiderül, hogy kevés ötlet híján az eredetit igyekszik másolni, ami főleg a forgatókönyv tartalmát illetően csúcsosodik ki. Szép dolog tisztelegni a nagy előd előtt, de lemásolni azt egyszerűen csak lopás. A kezdő tizenöt perc után világossá válik, hogy újdonságot nem nagyon tartogat az előttünk álló majd’ kilencven perc, így marad a lagymatag várakozás, hogy vajon az ismétlésen túl mit tud még nyújtani a produkció. Nem kellene elsietni, de érdemes tudni, a válasz igen egyszerű: semmit. Láthatunk társadalmi különbségeket, kezdeti ellentétmorzsákat, jó és rosszakarókat, eltévelyedő, de azért kedves szülőket, stb… Amit várnánk még (az eredetiből kiindulva): romantika, tánc, zene. Nos ebből a trióból az utóbbi kettő ugyan jelen van a filmben, de sok köszönet nem lesz benne.
Sokan talán felmorrannak: és a romantika? Nem létezik, hogy ebben a filmben nincs szerelmi szál! Valóban, akad ugyan némi érzelmi töltet, de az olyan halovány, hogy a délutáni szappanoperák is többet nyújtanak nála. Akik tehát randi-filmnek szánják ezt az alkotást, azok jobb, ha tovább keresgélnek, mert nagy összebújásokra nem igen lesz lehetőség.
Ami a zenét és a táncot illeti (ami naggyá tette az elődöt), az leginkább egy jelzővel illethető: siralmas. A helyszín ezúttal Kuba, 1958, a mozi hangszóróiból mégis állandóan a nyugati latin-pop szól, aminek lássuk be, nem sok köze van a múlt század közepi kubai muzsikához. Mindez a hangulat rovására megy, amit a soványka táncos jelenetek sem képesek feldobni. Igaz ugyan, hogy a főszerepet alakító párocska (Diego Luna-Romola Garai) szimpatikus benyomást kelt, de játékuk olyan felszínes, hogy abból érzelem nem nagyon jut át a néző felé. Ehhez persze hozzátartozik, mindez nem csak tehetség kérdése, ugyanis a forgatókönyv sem nyújtott túl sok lehetőséget a fiataloknak. A szövegkönyv olyan közhelyekkel dobálózik, melyek már húsz évvel ezelőtt is visszatetszést keltettek volna, nem még napjainkban. A script írói mégis úgy érezték, ők találták fel a spanyolviaszt, hiszen nem elégedtek meg az egzotikus helyszínnel, kicsit formabontóan belekeverték a történelmet is a cselekménybe. A fentebb említett évszámot olvasva már bizonyosan többeknek beugrott, de történetünk a kubai forradalom idején bontakozik ki, jól szemléltetve az amerikai hozzáállást mások történelméhez. Realitást keresni nagyon nem illik, csupán azt láthatjuk, vajon hogyan is képzeli el az egyszeri jenki a forradalmat. Egy lövés, sok tánc, még több mosoly és öröm. Ahogy az lenni szokott.
A végső megpróbáltatás a sokadik süllyesztőben eltemetett Swayze szerepeltetése, aki langyos kapcsolatként az eredetihez, újfent táncoktatót alakít, az eddigiekhez hasonlóan minden színvonalat mellőzve. Amellett, hogy az egykor szebb napokat látott sztár leginkább egy kiégett alkoholistára hasonlít, ellövi a film egyik leggyengébb szövegét, mintegy megadva a kegyelemdöfést magának és az egész filmnek: „Végeztem. Tiéd a parkett!”. Ezért kár volt erőlködni, Partick...
ritmus sajátosan egyedi ötvözetében. Premier: 2004.07.08. |
Havanna: 1958 novembere. A 18 éves Katey Miller (Romola Garai), vele született, ösztönös kíváncsiságával és felületes spanyol nyelvtudásával egy merőben új életbe, Kuba dús és buja hangulatú fővárosába érkezik, ahol apja a Ford egyik vezető pozícióját tölti be. Azt várnánk, hogy a kicsit könyvmoly és kissé különc Katey azonnal a talpraesett amerikai tinédzserek csapatához csatlakozik, a Millerékhez hasonlóan az exkluzív Oceana szállodában elhelyezett amerikai családok gyerekeihez.
Ehelyett Katey azon kapja magát, hogy a büszke és céltudatos Javier-hez (Diego Luna) vonzódik, egy pincérfiúhoz, aki mellesleg kiváló táncos is. Eltökélten arra, hogy megtanulja azt a minden idomot megmozgató és kidomborító, fantasztikusan látványos mozgást, amely szemmel láthatólag Javier-nek a vérében van, Katey rábeszéli a fiút, hogy legyen a partnere azon a rangos országos táncbajnokságon, amelynek Havanna egyik csillogó kaszinója, a The Palace ad otthont.
Rövidesen a színjeles, kitűnő tanuló Katey sutba dobja a könyveit és még szüleit is félrevezetve, éjjel-nappal Javier társaságában igyekszik felfedezni Kuba másik, eddig nem látott arcát. A La Rosa Negra nevű, fülledt éjszakai bárban találkozik a fiúval, egy bárban, ahová csak helybéliek járnak, és ahol a tánc hangulata forróbb, mint a trópusi éjszaka melege odakint. Olykor-olykor aztán egy néptelen tengerparti strand homokján gyakorolnak, érzéki harmóniában mozgó testük az ébredező szerelem szenvedélyét tükrözi. Ahogy végül elérkezik a verseny éjszakája, Katey és Javier készen állnak a megmérettetésre, hogy a táncparketten táncospárként álljanak ki a versenyre - s közben észre sem veszik, hogy az elegáns klub és Havanna utcáinak hangulatára már a kirobbanni készülő forradalmi erőszak vetíti árnyát.
A Dirty Dancing 2. című film egy fiatal nő időtlenül örök története - ahogyan felfedezi a szerelem, az érzékiség és a függetlenség érzését - de a film szinte sistergően forró stílusa és a vérpezsdítő ritmus sajátosan egyedi. Kuba hanyatló ragyogása és a forradalom előestéjének fokozódó veszélyérzete adja a Dirty Dancing 2. című film hátterét. A film az 1987-ben hasonló címen készült, fogalommá lett film izgalmas, új perspektívába helyezett folytatása. A film JoAnn Jansen társ-producer-koreográfus saját kamaszkori, Kubához fűződő élményei alapján készült.
Mint az eredeti Dirty Dancing (Piszkos tánc), a Dirty Dancing 2. című film is a romantika, a tánc és egy személyes történet ötvözete. 1958-ban JoAnn Jansen tinédzserként a Missouri állambéli St. Louis-ban élt, amikor apját, a Reynolds Aluminum vállalat egyik igazgatóját, Havannába helyezték. Jansennek semmi kedve nem volt ahhoz, hogy búcsút mondjon St. Louis-i életének, de persze nem volt más választása. Az ő családjuk is egyike lett azoknak az amerikai családoknak, akik Havanna luxusszállodáiban laktak, ahol mindenben kiszolgálták őket, társadalmi életüket pedig hivalkodóan elegáns klubokban, csillogó magán partikon és fényűző bárokban, kaszinókban élték. Ez - finoman szólva is - valóságos sokk volt, egy merőben más kultúra. „Mi afféle középosztálybéli család voltunk.” - emlékszik vissza Jansen. „Aztán, egyik napról a másikra, egy előkelő szállodában laktunk, ahol szobalányok és sofőr álltak állandóan a rendelkezésünkre. Elvárták tőlünk, hogy a felső tízezernek számító észak-amerikaiak csoportjához tartozónak tartsuk magunkat, én azonban egy latin fiúba szerettem bele, aki egy csodálatos ország elbűvölő világába vezetett be engem.”
Kubát megismerve egy olyan kultúrát fedezett fel, ahol a tánc és a zene a mindennapi élet része. Jansen a táncot, mint olyat, jól ismerte; ő maga évekig tanult balettet, a szülei pedig profi társastáncosok voltak. De Kubában a tánc - ahogy az emberek mozogtak, ahogyan a testük érintette egymást - az valami egészen más volt. A tánc egyúttal megadta az egyszerű kubaiaknak azt a ritka lehetőséget, hogy - a testükkel - kifejezzék mindazt, ami a szívüket nyomja. „Soha életemben nem láttam semmit, ami csak a legtávolabbról is hasonló lenne ahhoz a tánchoz, amit Kubában láttam.” - jegyzi meg Jansen. „Amikor az emberek táncoltak, annak nem volt szükségszerűen szexuális töltete; itt a tested szabadságáról volt szó, és arról, hogy milyen érzés az, amikor ki tudod magad fejezni. Felfedeztem azt a képességet, hogy a testünkkel bármilyen mozdulatot meg tudunk tenni, amit csak akarunk; ez a személyiségünk része, amit senki nem tud elvenni tőlünk. A kubaiak ezt mélységesen megértik.”
Jansen kubai élményei számtalan szempontból befolyásolták az életét, beleértve azt is, hogy a táncot választotta élethivatásként. Saját modern táncegyüttesét irányította New York-ban, amikor megismerkedtek Lawrence Benderrel, aki mint táncos és színész kezdte a pályáját. Összebarátkoztak, majd együtt is dolgoztak, miután Bender producerként kezdett működni, többek között olyan filmeken, mint Quentin Tarantino Pulp Fiction (Ponyvaregény) és Boaz Yakin Fresh című filmje. Az évek során Bender és Jansen folyamatosan foglalkoztak Jansen kamaszkori élményének filmre vitelével. Amikor Bender bekapcsolódott a Dirty Dancing (Piszkos tánc) újabb fejezetének előkészítésébe, a dolgok valahogy a helyükre kerültek. „Beszéltem JoAnn-nel és Boaz Yakin-nel, és rájöttünk, hogy JoAnn sztorija óriási lenne egy Dirty Dancing film alapötleteként.” - emlékszik vissza Bender. „Valamikor én is táncos voltam, úgyhogy az ötlet, hogy egy táncos filmet vagy egy musicalt készítsünk, tényleg közel állt a szívemhez. Ez olyasmi, amit már régen szerettem volna csinálni.”
A sztori egyedülálló figurái és helyszíne kulcsszerepet játszottak abban, hogy rendezőnek megnyerték az Oscar-díjas Guy Ferland-ot, aki olyan, a bennük szereplő figurákról híres televíziós sorozatokkal szerzett nevet, mint a The Shield, és a Peabody-díjas Bang, Bang, You’re Dead. „Ami számomra ebben érdekes volt, az az, hogy itt két olyan figuráról van szó, akik egymásnak végletesen ellentétei, és mégis közös érzelmi alapot találnak. A mai világban ez nagyszerű téma, amiről érdemes egy sztorit elmesélni.” - mondja Ferland. „Az 1958-as Kuba, mint háttér, elsősorban zenei és kulturális hátteret jelent. Egy naiv amerikai lány szemén keresztül kutatjuk, láttatjuk ezeket az elemeket. Úgyhogy ez a film nem pusztán egy szerelem romantikus története - ez a film románc és musical és dráma is egyszerre, olyan film, amely egy idegen országról, egy kultúra megismeréséről szól.”
|
|
|
DIRTY DANCING 2
( Dirty Dancing: Havana Nights, 2004) Műfaj: romantikus, tánc, zenés 86 perc SMS kód: 91240
A 18 éves Katey Miller (Romola Garai), vele született, ösztönös kíváncsiságával és felületes spanyol nyelvtudásával egy merőben új életbe, Kuba színpompás és buja hangulatú fővárosába érkezik, ahol apja a Ford egyik vezető pozícióját tölti be. A kissé különc lány, ahelyett, hogy az elkényeztetett amerikai tinédzserek, szülők által felügyelt társadalmi életét élné, azon kapja magát, hogy a helyi kultúra vad pörgéséhez, az utcai táncosokhoz, de legfőképpen egy tüzes tekintetű, büszke és céltudatos kubai sráchoz, Javier-hez (Diego Luna – Fegyvertársak) vonzódik igazán. Eltökélten arra, hogy megtanulja a salsa minden idomot megmozgató és kidomborító, fantasztikusan látványos mozgást - amely szemmel láthatólag Javier-nek a vérében van -, Katey először táncórákat vesz a Patrick Swayze alakította tánctanártól, majd rábeszéli Javiert, hogy tanítsa meg őt is erre a fékevesztett, erotikus táncra, s legyen a partnere azon a rangos, országos táncbajnokságon, amelynek Havanna egyik csillogó kaszinója, a The Palace ad otthont. Rövidesen a színjeles, kitűnő tanuló Katey sutba dobja a könyveit és még szüleit is félrevezetve, éjjel-nappal Javier társaságában igyekszik felfedezni Kuba másik, eddig nem látott arcát. A La Rosa Negra nevű, fülledt éjszakai bárban találkozik a fiúval, egy bárban, ahová csak helybéliek járnak, és ahol a tánc hangulata forróbb, mint a trópusi éjszaka melege odakint. Olykor-olykor aztán egy néptelen tengerparti strand homokján gyakorolnak, érzéki harmóniában mozgó testük az ébredező szerelem szenvedélyét tükrözi… A Dirty Dancing 2. című film egy fiatal lány időtlenül örök története – ahogyan felfedezi a szerelem, az érzékiség és a függetlenség érzését – de a film szinte sistergően forró stílusa és a vérpezsdítő ritmus sajátosan egyedi. |
|