A Gyűrűk Ura >> A király visszatér
kubu 2005.01.29. 12:51
film.
A történet ismertetésével azt hiszem, fölösleges is bajlódni, végtére is a könyv a legolvasottabb „fantasy” regények közé tartozik és feltételezhetjük, hogy a közönség nagy része mostanra már biztosan ismeri a történetet és a végkifejletét. Elég tehát annyit tudni, hogy a Középfölde harmadkorát lezáró epikus háború végkifejletéhez érkeztünk, amikor Szauron seregei a végső csapást készülnek mérni az emberek birodalmára. A könyv ismerői számára legfeljebb azok a részletek lehetnek érdekesek, ahol Peter Jackson rendező adaptációja eltér az eredetijétől, ám ezek olyan részletek, amelyekkel egy kritikának nem tisztsége foglalkozni, sőt, a könyvtől elvonatkoztatva kell megítélni a filmet, hogy az - illetve előző részei - önmagukban képesek-e megállni a helyüket és kellő belső logikát szolgáltatni a filmhez, motivációt a karaktereknek, és koherens történetet a film élvezetéhez. Ebből a szempontból A király visszatér szekere döcög a legkevésbé a három film közül.
A film kétségtelenül sodró lendületű, ami természetesen az epikus csatákból táplálkozik, és hála az eredeti regény kultuszának és az általa teremtett mítosznak, minden olyan hibát magával ragad és elsöpör, ami egy kisebb léptékű, vagy nem ilyen legendás történet esetén a film bukását is jelenthetné. Hogy mégsem bukik el, az elsősorban Tolkien történetének érdeme, másodsorban pedig annak a szerencsés véletlennek, hogy Peter Jackson személyében olyan rendezője akadt a filmnek, aki megtalálta azt a megközelítést a megfilmesítéshez, ami tiszteletben tartja a nyersanyagot.
Az epikus történethez megfelelően adagolt - és elengedhetetlen - pátosz a film végéig csak egészen rövid, pár másodperces, vagy egy-két mondatos kiszólás erejéig csordul túl. A szereplők kevés kivétellel (nevezetesen Denethor alakját leszámítva, akinek tébolya nem igazán meggyőző, bár ez aligha a színész hibája) otthonosan mozognak a történetben, és szinte mindig megtöltik tartalommal hangzatos bölcseleteiket. Ezek a kissé régimódi, teátrális jelenetek Tolkien regénye esetén elfogadható és kívánatos megoldások a rendező részéről, a néző ritkán zökken ki az egyre emelkedettebb hangulatból. A második rész igencsak csikorgó, több szálon futtatott cselekményéhez képest pedig egészen zökkenőmentesen követhetjük nyomon Frodó, Samu és Gollam útját, valamint Aragornék küzdelmét az orkok hordáival (kivéve talán Legolas magánakcióját, ami komolytalanságban és hiteltelenségben a második rész lépcső-szörfözős jelenetével vetekszik).
A film végén azonban Jackson látszólag képtelen volt elszakadni a témától: utolsó jelenetek sora vonul föl előttünk, s bár nem mindegyik lett volna jó lezárása a filmnek, egyes vágások utolsó képkockái már a vége főcímet sejtetik, ami csak nem akar eljönni (a két legzavaróbb: a Végzet-hegy oldalában heverő hobbitok, elsötétülő kép, ami aligha lett volna jó befejezés, viszont így semmi szükség nem volt ilyen stílusú váltásra; illetve az elhajózó Gandalfék, ami után már valóban minden jel szerint a feliratnak kellene következnie…). Az egyik koncepció szerint Galadriel narrációja tájékoztatta volna a hősök sorsáról a nézőt, festői képsorok kíséretében, ami talán valóban gördülékenyebbé (és rövidebbé) tette volna a film utolsó húsz percét, ráadásul ez a fajta fennköltség remekül illett volna a történethez. Így azonban a búcsúzkodás - bár szükségszerű -, mégis elnyújtott és néha beugrasztja a nézőt. Márpedig a film 201 perc hosszú, ami tényleg sok.
|