Az első két Potter-filmet még az a Chris Colombus rendezte, akit az érzelemdús filmek nagy barátjaként jegyzünk, azok után, hogy elkészítette a Mrs. Doubtfire-t, vagy az Édesek és Mostohák c. Susan Sarandon-Julia Roberts-filmet. Azt nem tudjuk, miért mondott le Colombus a harmadik Potter-film rendezéséről (állítólag családi okokra hivatkozott), és miért adta át a rendezői székét Alfonso Cuarón mexikói rendezőnek, akinek főként az Anyádat Is c. filmje ismert, de a végeredmény szempontjából ez is nem nagyon fontos, mivel az a helyzet, hogy a filmen nem látszik az új rendező jelenléte. A hangulat ugyanaz, mint amit megszoktunk az első két filmben, a szereplők is ugyanúgy játszanak, a képi világ sem változott egy szemernyit sem, úgyhogy úgy tűnik, a rendezés nem igazán oszt-szoroz a Potter-filmeknél.

A film a már megszokott módon és helyszínen kezdődik: Harry nevelőszüleinél (és azok rokonainál) vagyunk, akik még mindig annyira abszurd módon gonoszak és pöffetegek, mintha Danny De Vito egyik saját rendezésű szörnyű filmjéből léptek volna elő. Az ifjonc varázsló tehát még mindig nagyon ellenséges közegben kénytelen tölteni a Roxfort iskolán kívüli időt, és mivel még mindig nem szabad otthon varázsolnia, ezért tűrnie kell, ahogy a dagadt és korlátolt felnőttek cselédként kezelik. Aztán elhangzik egy gonosz megjegyzés a mamájára, és Potter bepöccen: lufit készít Vernon bácsi nővéréből, majd utána elmenekül "otthonról". Ez a szökés-vonal azért jó indítás, mert már a film (és könyv) legelején rögtön újra képbe kerülünk a főhősünkkel kapcsolatban, ismét spontán beleképzelhetjük magunkat a különleges varázsló-tanonc helyébe, aki a gonosz Voldemort miatt elveszítette a szüleit, és aki kiválasztott létére kénytelen éjszaka magányosan egy kihalt utcán ténferegni. Már itt előbukkan az a szál, amit a film "érzelmes" vonalának tartunk, és ami később, a történet során mindig a kellő időben jön majd elő, hogy kicsit lenyugtassa a félelmetes akciókat, adjon egy érzelmi töltést az eseményeknek, és ezzel ellensúlyozza a film varázslatos, misztikus-félelmetes, ijesztő izgalmakkal teli oldalát.

Mert bizony ijesztgetés itt is bőven adódik, a Harry Potter és az azkabani fogoly ebből a szempontból az előző film folytatása, mert ahogy a Harry Potter és a titkok kamrájában is akadtak kígyók, pókok és rémisztő jelenetek, úgy itt is előjönnek olyan lények (a dementorok), akik annyira ijesztőek, hogy például a megszólalásig hasonlítanak a Gyűrűk Ura-trilógia gyűrű-lidérceire. Tényleg képes meghűlni bennünk a vér, amikor az ilyen (technikailag egészen jól elkészített) vértelen lények elkezdik kiszívni főhőseink életerejét, úgyhogy néhány jelenetnél el is felejtettük, hogy egy gyerekfilmet látunk éppen, nem pedig valami egészen mást. Az ijesztgetés és misztikus rémület tehát a tetőfokon, de a történet eléggé jó ahhoz, hogy ezt el tudjuk nézni a filmnek.

A cselekmény gördülékenyen gurul előre, a gyerek-, vagyis most már csaknem felnőtt-szereplőink ugyanolyan remekül és nagy vehemenciával formálják meg a karaktereiket, mint régebben szokták, a látványvilág is teljesen rendben van, és mindezeken felül még elég sok jelenet szól Harry érzelmeiről és emlékeiről, amelyek egy finom töltetet adnak az egész filmnek. Vagyis minden flottul működik, de azért akadt egy-két dolog, ami jobban is sikerülhetett volna.

Így például a "vérfarkasos"-jelenetek nem lettek túl szívderítőek, nemcsak túlságosan és feleslegesen voltak ijesztőek, hanem technikailag sem sikerültek jól, vagyis nem volt jó nézni őket. Míg ezeket szívesen kihagytuk volna, van, amiben hiányérzetünk van, ez pedig nem más, mint a humor. Bár nem volt szerencsénk a könyvhöz, mégsem tudjuk elképzelni azt, hogy ebben a könyvben/filmben egyáltalán ne lenne helye a humornak, akármilyennek, mondjuk, a gyerekek egymás közti viccelődésének, vagy egymás ugratásának. Itt most nem láttunk semmi ilyet, és ez bizony hiányzott.

Amúgy remekül szórakozunk a filmen, ami az utolsó percig folyamatosan szállítja a fordulatos cselekményt, az érdekes varázslatokat és varázsló karaktereket, arról nem is beszélve, hogy most a 3 tini főszereplő között beindult egyfajta esetlen szerelmi kapcsolódás-lánc, vagyis most már a romantika is felvételt nyert a film alkotóelemei közé, ami egy jó vonal. (Az ebből a szempontból kiemelt jelenetben Hermione félelmében Ront öleli át, Harry pedig rögtön utána Hermione-t, ami azontúl, hogy egy helyes ki szerelmi háromszög esélyét veti fel, még utalást is jelent a rendező "Anyádat Is" c. filmjére).

A majdnem végig jól működő látványvilág mellé egy kiemelkedő filmzenét is mellétettek az alkotók, vagyis pontosabban John Williams zeneszerző, akinek többek közt olyan filmek zenéit köszönhetjük, mint a Star Wars-filmek, a Ryan Közlegény Megmentése, vagy a Schindler Listája.

Mindent egybevéve annyira rendben van a Harry Potter és az azkabani fogoly c. Potter-film, a könyv-és filmsorozat harmadik darabja, amennyire csak lehet, úgyis, mint egy egyedi Potter-film, és úgy is, mint a sorozat egyik tagja, ami folytatja a megkezdett hagyományokat, stílust és hangulatot, de még pluszt is hozzáad az eddigiekhez. Az egyetlen csalódás vele kapcsolatban a vége, vagyis az az éles vágás, ahogyan befejeződik a film, ami olyan váratlan, és lezáratlan hatású, hogy utána percekig nem vagyunk benne biztosak, tényleg a stáblistának kellene itt következnie. Persze ennek is biztos van valami reális oka (mondjuk, hogy a könyv is fejeződött be), de ettől függetlenül nem sült jól el, és teljes hiányérzetet keltett bennünk.
Ez a befejezésmód csak arra jó, hogy egy-az-egyben átkösse ezt a filmet a következőhöz, amit egyébként idén márciusban kezdtek el leforgatni, Harry Potter and the Goblet of Fire (kb. Harry Potter és a tűz serlege) címmel, Mike Newell rendezésében (Donnie Brasco, Mona Lisa Mosolya), és ha minden jól megy, 2005 novemberében lesz a bemutatója. De addig is elégedjünk meg Harry Potterrel és az azkabani fogollyal, illetve a nekik köszönhető kellemes moziesténkkel.