A hagyomány minden kultúrában szent és sérthetetlen – de főleg megváltoztathatatlan – dolog. Ezzel az alapvető igazsággal szembesül Paikea (Keisha Castle-Hughes) is, akit születésétől fogva kísért népének, az úl-zélandi Maori törzsnek a tradíciója. Az apró leány ikertestvére – aki világrajöttének pillanatában el is halálozott – lett volna a nép új vezetője, ám tragédiája életben maradt testvérére hárítja a felelősséget, ami viszont ellenkezik a nemzedékek óta érvényes szabályokkal: a családfő szerepét csakis az elsőszülött fiú veheti át. Mit tehet ilyenkor egy tizenhárom éves kislány, aki érzi, hogy a sors őt választotta a feladatra, és meg is tud bírózni vele, de törzsének vezetője – saját nagyapja – nem hajlandó tudomást venni a változások szeléről?

A választ annak a Niki Caro-nak a filmjében találhatjuk, aki páratlan érzékkel nyúlt egy olyan meglehetősen kényes témához, ami könnyen áldozatul eshetett volna a túlzott érzelgősség, a feminista buzgalom vagy egész egyszerűen a hozzá nem értés oltárán. A rendezőnő – akinek A bálnalovas mindössze a harmadik munkája – azonban ügyesen elkerülte az alapvető buktatókat, és egy jól felépített, érzékeny történetet varázsolt a vászonra, mely egyszerre tiszteleg a múlt előtt, helyesen méri fel a jelent, és mutatja meg az utat a jövőbe.

A bálnalovas ugyan nem tökéletes, de minden részletében értékes mozidarab. Legyen szó akár a nyugodt tempót követő, lassan építkező rendezésről, a kerekké formált történetről, a kiemelkedő színészi játékról, a csodálatos fényképezett tájakról, a víz alatti felvételekről vagy a modern dallamokat a hagyományossal összemosó zenéről, úgy érezzük: minden a helyén van. A film rejt magában humort, kellő mértékben adagolja a feszültséget, s ezek mellett ügyesen vázolja fel egy új-zélandi család és közösség mindennapjait, ráfókuszál az adott társadalmi problémákra és a nemzedékek közötti ellentétekre. Nem hagy figyelmen kívül semmit, de nem is időzik fölöslegesen az egyes momentumokon, mindenből annyit kapunk, amennyire feltétlenül szükség van a tökéletes és hiteles háttér kialakításához. A színészvezetés mesteri, nincsenek túljátszott pillanatok, a nagyapa-unoka jelenetek tele vannak élettel: hol szeretettel, hol haraggal, az érzelmek szinte sütnek a vászonról. A tinédzser Castle-Hughes – akár egy őstehetség – azonnal elnyeri a közönség szimpátiáját, legszívesebben mi magunk állnánk mellé, segítenénk neki.

A profi megoldások mellett – ahogy az általában lenni szokott – természetesen néha felbukkannak apróbb tökéletlenségek: esetünkben előre megjósolható fordulatok, néha elcsépeltnek ható elemek csorbítják a majdnem hibátlan alkotást, s bár elvarratlan részleteket találhatunk, de mindezek elhanyagolható apróságok az összképhez képest. Márpedig az összkép olyan moziélményt garantál, ami igen ritka manapság: érzelmes, de giccs nélküli, elgondolkodtató, de nem szájbarágós másfél órát, amin még a vetítést követő időszakban is hosszan el lehet merengeni.

Caro filmje nemcsak egy kislány küzdelmének drámai felhangú története, nem csupán egy megható családi portré, hanem átfogó tablója egy számunkra ismeretlen világnak, olyan egyetemes üzenet hordozója, amire nemzetiségtől és kultúrától függetlenül mindenkinek érdemes odafigyelnie: figyelnünk kell a gyökereinkre, nélkülük csak elkallódunk, és sosem találjuk majd a helyünket a világban.