A két Lee első hallásra elég furcsa párosnak tűnik. Stan Lee találta ki a Marvel Comics színeiben még a hatvanas években a Pókembert, az X-Men-t és Daredevilt és még egy sereg szuperhőst, tehát egy igazi legenda a képregényrajongók szemében. A tajvani származású, Amerikában élő Ang Lee készítette az Oscar-díjjal jutalmazott Tigris és sárkány-t, de ezen kívül többnyire az olyan mívesen megkomponált művészfilmjeiről ismert, mint az Étel, ital, nők. Nos, furcsa módon pont Ang Lee-t bízta meg egy nagy stúdió, hogy ugyan készítse már el az egyik utolsó feldolgozatlan képregénysorozat filmes adaptációját, vagyis a Hulk-ot. A rettenetes zöld óriás rajongói rögtön felszisszentek, különösen attól a hírtől, hogy az átváltozott Hulk figuráját kizárólag számítógéppel hozzák létre - még az a hír is elterjedt, hogy a végeredmény inkább Shrekre emlékeztet, mint az eredeti képregényfigurára.

Nos, ez az utóbbi nem igaz, Hulk olyan, mint amilyennek annak idején megrajzolták, sőt, még olyanabb. Abban azonban van némi igazság, hogy Ang Lee több ponton is művészfilmmé változtatta a tömény akciót - ami néha jó, néha rossz. Vagyis ő sem kerülte ki a képregény adaptációk jellegzetes hibáját: lelki életet kreált szuperhősének, aki emiatt nemcsak az igazságosztással törődik, de a játékidő jelentős részében még tipródik is mindenféle erkölcsi és személyes dolgokon. Más kérdés, hogy Hulknak, vagyis a génsebész Bruce Bannernek (Eric Bana) van min eltöprengenie. Annak idején apja, aki szintén a gének titkát kutatta, titokban önmagán kísérletezgetett, megváltozott DNS-ét átörökítette fiára, ám az igazi baj csak akkor ütött be, amikor Bruce egy félresikerült kísérlet közben jelentős gammasugárzás alá került - amitől aztán a mutáns gének jól megbolondultak. Ettől kezdve, ha Bruce-t felbosszantják, akkor iszonytató erejű zöld óriás, Hulk válik belőle. Márpedig akadnak olyanok, akik fel akarják bosszantani hősünket, mint például a korlátolt Ross tábornok (Sam Elliott), aki csak a mutánst látja benne és Glenn Talbot (Josh Lucas) egy nagy konszern embere, aki viszont csak pénzt lát a dologban, végül pedig ott van hősünk időközben meghibbant, de azért korántsem ártalmatlan apja, David Banner (Nick Nolte) is, aki pedig a világuralomra törés eszközét látja fiában.

Bruce pedig csak egyvalakire számíthat, Betty Ross-ra (Jennifer Connelly), aki sajnos pont a tábornok lánya, és akire pont Talbot vetett szemet, és az, akin keresztül őrült apja próbálja irányítani Hulkot. Mindenre azonban csak lassan derül fény és a filmnek úgy a fele vagy még több is eltelik, mire egyáltalán megláthatjuk Bruce Banner másik, jóval zöldebb énjét és mire felpörög az akció. Addig viszont a gyakorlatilag ismeretlen ausztrál Eric Bana-t kell néznünk, aki ugyan nem rossz színész - a Titanic fesztiválon ment egy korábbi filmje, a Chopper, amelyben egy elvetemült gyilkost játszott -, viszont nem az a szuperhős alkat. Amikor viszont beindul a csihipuhi, akkor folyamatosan gyorsul fel minden, ahogy Hulk is egyre nagyobbra nő, és egyre veszedelmesebbé válik. Mindezt remek vágás, és a képregényekre nyilván nem véletlenül emlékeztető képszerkezet, sokszor osztott képmező, az akciót dinamikusan követő vágás tovább erősíti. Ami tehát az elején elgondolkodtató, néha lassú művészfilmként kezdődött, az a végére egész ütős kis akció lesz - igaz, azt némileg nehéz volt kivenni, hogy mi az ördög is történt az utolsó nagy összecsapáskor. A folytatás pedig természetesen már készül - ahogy ez ilyenkor lenni szokott.